#metoo

Hallottam a pletykát. Igaz biztos nem lehet. Ő nem olyan, hát ismerem. Valakinek szúrta a szemét a sikere. El akarják kaszálni. Valakinek a tyúkszemére lépett.

Az a fiú hazudik. Zaklatja szegény atyát. Hívogatja. Kitálal róla a sajtóban. Kiteregeti a szennyest.

Molesztálta. Simogatta. Puszilgatta. Csókolgatta. Egy kiskamaszt. Igaz biztos nem lehet.

Én is vele nőttem fel. Én is nála elsőáldoztam. Én is nála gyóntam. Velem soha. Nekem soha. Fel sem merült. Nem is hallottam. Ha igaz lenne, történt volna valami, de hát nem történt semmi.

Sírtam, mikor megtudtam. Hogy igaztalanul vádolják. Hogy szenved szegény. Hogy nincs igazság, mert tönkreteszik ezt az egy igaz embert. Aki annyi jót tett a gyerekekért. Akit annyira szerettem. Akit sosem kérdeztem meg, hogy igaz-e. Az tapintatlanság.

Teltek az évek. Sűrű köd-csönd. Hangok: én is, engem is, velem is. Mások, máskor. Más atyák, más áldozatok. Hazudnak. Hazudtak. Elutasítás, elismerés.

Felismerés. Felnőttem. Fáj.

Az áldozatok igazak. Az egy igaz ember igaz biztos nem lehet.

A történetek hallgatással végződtek. Most exhumálják a történteket. Mint Ezékiel látomásában, a csontokból élő emberek lettek. Mert a történeteket nem lehet elhallgattatni. Van feltámadás.

*

Ezzel az írással szeretném kifejezni tiszteletemet az egyházi szexuális visszaélések áldozatai és az őket segítők iránt.

Ó, Istenem, nézd el nekünk, hogy nem vagyunk még Hozzád méltók! Légy az igaz, megértő Isten, hisz itt a földön oly sok még a gond!” (István a király)

Ismertem az egyik elkövetőt, és sosem gondoltam volna, hogy valóban megtette, amivel vádolták. Sosem gondoltam volna, hogy azok, akiknek lehetőségük vagy hatalmuk volt a helyzet megváltoztatására, inkább a hallgatást választják. Olyan kis pletykás város vagyunk, rosszkor hallgattunk. Hiába jártunk szépen a templomba, nem tanultuk meg, hogy “ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak”, ahogy a Prédikátor könyvében az írva van. Fájdalmas folyamat volt felismerni, hogy nem az áldozat a hibás, hogy egyáltalán ki az áldozat ebben a történetben. Fájdalmas megélni, hogy utólag minden szép emlékem megmérgeződik, átitatódik egy mélységes csalódással, és hogy ez így is fog maradni. Hogy akihez engem annyi szép élmény köt, másoknak tönkretette az életét. Hogy ehhez mennyien asszisztáltak. Eddig tart az én személyes érintettségem a történetben, de ez az írás nem rólam szól. Róluk szól. Az áldozatokról, akik sokszor maguk sem értik, hogy mi történt velük, akik úgy érzik, az ő hibájuk volt, akik szégyellik magukat. Az elkövetőkről, akik visszaélnek mások bizalmával és szeretetével. Azokról, akik elhallgatják vagy elhallgattatják a történeteket. És azokról, akik nem akarják elhinni, hogy ez megtörtént, megtörténhet. Rólunk szól. A hallgatás kultúrájáról. A szégyenkezés kultúrájáról. A megszégyenítés kultúrájáról. A hatalom kultúrájáról. A hazugság kultúrájáról. De ez az írás a reményről is szól: hogy elég egy kitartó és makacs hang, amely az igazságot hirdeti, és felnyílnak a szemek és megnyílnak a szájak. Miközben írok, abból a Bibliából keresem ki az idézeteket, amelyet 9 évesen attól az atyától kaptam, akiről kiderült, hogy fiatal fiúkat molesztált. Így keresem a felszabadító üzenetet a Szentírásban. Erre mondaná a nagypapám: na Jézus, most segíts! Ránkfér.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s