Hogyan (nem) írok?

Ma kicsúszott belőlem egy írás, novella mondjuk. Hetek óta gondolkozom rajta, egy pályázatra készültem küldeni valamit. Két novellát írtam meg, mire a harmadikra összeállt a kép. Utálom a meghatározott témájú pályázatokat, mert nem meghatározzák az ötleteimet, hanem megakadályozzák őket. Minden asszociációm a megadott hívószavakra a feledés szemétdombján végzi, mert írás közben végig az jár a fejemben, hogy biztos közhelyesek, és mindenki másnak is pont ezek az asszociációk jutottak eszébe. Aztán ott van, hogy mit írjak. Monológot? A monológ-korszakomon már túl vagyok. Hagyományos elbeszélést, szereplőkkel, mellékszereplőkkel? Elunom. Olyan szöveget, ahol az elbeszélő egyes szám első személyben narrálja az eseményeket? Dunát lehet velük rekeszteni. És akkor a terjedelmi korlátról még nem is beszéltünk. Ebben legalább jó vagyok. Feltéve, ha nincs minimum terjedelem, mert azon el szoktam hasalni. Míg mások azzal szenvednek, hogy beletuszkolják a mondanivalójukat a megadott karakterszámba, én azon dühöngök, hogy miért kényszerítenek szófosásra, mikor az én történetemet pont annyi és olyan kevés szóval lehet elmondani, ahogy megírtam.

Bár Elizabeth Gilbert minden alkotót felmentett a szenvedés alól, be kell látnom, hogy ha azzal telnek napjaim, hogy nagyon sajnálom magam egy plátói szerelem plátói volta miatt, írok. Nem plátói szerelemben élve viszont nem írok, mert akkor meg mással vagyok elfoglalva. Ha viszont nincs pályázat, nincs motiváció, nincs ihlető határidő, nincs megadott téma, akkor meg bámészkodok bele a világba, hogy annyi mindenről lehetne írni, hogy a végén semmiről sem írok. Mert írhatnék a hajléktalan néniről, aki a villamoson ült, és titkosügynöknek kiadva magát beszélt a kabátja gallérjába. Vagy írhatnék az esti kutyaugatásról. Vagy az esőről, ami napok óta megállíthatatlanul esik, és oroszul nem is esik, hanem megy. Megírhatnám a frufrum történetét, vagy a fodrászlányét, aki egy túrórudiért mindig megigazítja. Írhatnék az ükanyám 1922-es vasúti bérletéről, ami “ha a félárú jeggyel együtt át nem nyujtatik, az illető érvénytelen jeggyel talált utasnak tekintetik, s mint ilyennel szemben a vasútüzletszabályza és végrehajtási határozmányai alkalmaztatnak”, és amivel az ükanyám nem csak a magyar királyi államvasutak járatain, de még a zagreb-samobori helyi érdekű vasúton is kedvezménnyel utazhatott.

De azért szoktam írni ám, doktori disszertációt például vagy életrajzot meg emaileket. Meg szerelmes üzeneteket, de már nem a WhatsAppon, mert a WhatsApp gonosz és lehallgat. És tegnap, mikor jól kiröhögtük a sok hülyét, akik még mindig a Harry hercegen meg a Dianán rugóznak, és fél órán keresztül a Harry hercegen meg a Dianán rugóztunk, szóval ezek után megnyitottuk a facebookot, és az első hirdetés pont a Harry herceg meg a Diana volt, de nem szedtük le a face-t is a telefonról, mert akkor hogy tartanánk a kapcsolatot? És akkor azt se tudnám sose, hogy melyik osztálytársamnak született kisbabája.

És néha, ha már annyi agyam nincs, hogy az yriunk-ra jusson egy jó novella, de még valami értelem pislákol bennem lefekvés előtt, na akkor jön egy blogbejegyzés, ami személyes és nem irodalmi szándékkal írt szöveg, jelentősen csökkentve ezzel a potenciális érdeklődők körét. Hát most ennyire futotta. Azért, hogy ne legyen teljesen hiábavaló végigolvasni ezt a bejegyzést, álljon itt egy héven elkapott párbeszédfoszlány:

“Marha ronda a Duna. Hülye Strauss, mér’ látta kéknek?!”

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s