Nobel-díj: meglepetés!

Egy Nagy-Britanniában élő, tanzániai író kapta 2021-ben az irodalmi Nobel-díjat, Abdulrazak Gurnah. Ki ez a férfi? És miért pont ő? És egyáltalán: mi az a posztkoloniális irodalom?

Az idei Nobel-díjat egy olyan írónak ítélték, akinek a neve fel sem került a fogadási irodák listájára, és amikor felhívták a Svéd Akadémiától, hogy közöljék, ő kapta a díjat, azt hitte, szórakoznak vele.

“I speak to maps. And sometimes they something back to me. This is not as strange as it sounds, nor is it an unheard of thing. Before maps, the world was limitless. It was maps that gave it shape and made it seem like territory, like something that could be possessed, not just laid waste and plundered. Maps made places on the edges of the imagination seem graspable and placable.”

“Beszélek a térképekhez. És néha visszabeszélnek. Ez nem olyan furcsa, mint amilyennek hangzik, semmi hallatlan nincs ebben. A térképek előtt határtalan volt a világ. A térképek adtak formát neki, és tették birtokbavehető területté, valamivé, ami nem csak úgy elterül kifosztva. A térképek miatt tűnnek a képzelet határán fekvő helyek megragadhatónak és elhelyezhetőnek” (Abdulrazak Gurnah: By the Sea, ford. T.R.)

Gurnah 1948-ban született Zanzibáron, majd 1968-ban a zanzibári forradalom elől Nagy-Britanniába menekült, ahol angol irodalmat tanult. Két évig Nigériában is tanított, majd visszatért Angliába, ahol a kenti egyetemen megszerezte a Phd fokozatot irodalomból. Az angol és posztkoloniális irodalom professzora volt alma materében egészen nyugdíjazásáig. Irodalmtudományi munkássága mellett 10 regényt írt, amelyekből sajnos magyarul egyet sem olvashatunk, pedig fontos látletei a német és brit gyarmatosítás történetének és utóhatásainak.

De hogy kaphatja az irodalmi Nobel-díjat egy olyan író, akiről sosem hallottunk? Oké, mi nem voltunk gyarmatosító ország, nincs közünk a posztkolonializmushoz sem, szenvedjenek csak ezzel a gyarmatosító országok mint Nagy-Britannina, Németország, Franciaország, Hollandia vagy Olaszország! De Gurnah Nagy-Britannián kívül még ezekben az országokban sem túl ismert író, 3-4 könyvét fordították csak le. Nos, Gurnah, mint a többi posztkolonialista író, sokaknak kényelmetlen kérdéseket feszeget: bevándorlás, menekülés, identitás-keresés, az európai gyarmatosítás utóhatásai a Karib-térségben, Afrikában és Indiában, illetve a gyarmatosító országokba menekülők vagy költözők beilleszkedési problémái. A poszkolonialiális irodalom ezt a súlyos múltat és annak következményeit dolgozza fel. És hogy miért nem hallunk róla? Nincsenek jó írók a nyugati világon kívül? Ehhez hadd mondjak el egy személyes történetet.

Mikor gimnazista voltam, felmerült, hogy akadálymentesítsék az épületünket, hosszú átépítési munkálatokról kezdtek terjengeni a hírek. Én meg nem győztem csodálkozni: minek nekünk akadálymentesített épület, mikor itt senkinek sincs szüksége rá? Beletelt egy kis időbe, mire összeraktam, hogy azért nem járnak ide “nem épek”, mert fizikailag nem tudnák használni az épületet. Akkor gondoltam bele először, milyen lehet úgy középiskolát választani, hogy a fő szempont nem az, hogy olyan hely legyen, ahol a gyerek a legjobban kibontakoztathatja a képességeit, hanem ahol van pl. lift. Az én kis buborékomban nem voltak fogyatékossággal élő diákok, így vak is voltam az őket érintő problémákra. Ez a típusú vakság is fogyatékosság…

Visszatérve az irodalomhoz: nem azért nem hallunk pl. tanzániai írókról, mert nincsenek, vagy mert nem jó írók, hanem azért, mert nem jut el hozzánk a hangjuk. Ezt a kört nem csak a posztkolonialista országok írói futják, hanem a nők is. Érdekes módon az irodalmi Nobel-díj 73 százalékát európai, 14,5 százalékát észak-amerikai írók kapták, és az összes eddigi díjazott közül 102 volt férfi és 16 nő. Ezek szerint csak az európai (többségében fehér) férfiak tudnak igazán nagyot alkotni…vagy csak minden szentnek maga felé hajlik a keze, és nehéz túljutni a saját korlátainkon.

Úgy látszik, valami mégis elkezdődött, és végre nem csak a Svéd Akadémia, de az olvasók is kipukkanthatják a buborékot, amiben élnek! Ki ne akarna Tanzánia történetéről olvasni? Ki ne akarná jobban megérteni, mik a mai migrációs válság gyökerei? Ki ne akarná meghallgatni mások történeteit? Ugye meg akarjuk hallgatni mások történeteit?

“The role of literature in the
world is to progress the community, but it might vary dependent on the specific
community. One might say writers need to challenge ideas within the community.”

“Az irodalom szerepe a világban a közösségek fejlesztése, de ez nagyban függ a közösségektől. Azt is mondhatnánk, hogy az írók a közösségben elősegítik a gondolkodást.”

Kép forrása: Ill. Niklas Elmehed © Nobel Prize Outreach. http://www.nobelprize.org

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s