verset írni bárki tud
ugyanúgy, ahogy mindenkiben benne van egy regény,
akinek nem inge, ne vegye
én pólót hordok, hasban megcsomózva hogy kiadja a derekam
szóval írni bárki tud
kivéve, aki –
Azt mondják, előbb a kötöttséget kell elsajátítani
kisajátítom a kötődéseimet
és ha már megy a szonett
meg a haiku
meg a rím
lehet rupikaurkodni
rímtelenkedni
prózát központozás nélkül
sorokra vetni
Művészet ez is az is
kötöttség nélkül nincs szabadság.
Utoljára kamaszként verseltem,
ma már inkább szégyellem,
óh, szerelem, mily boldogtalan,
betöltötted ifjú szívem!
kacskarímes kecskeringő
mert aki nem tud arabusul ugye, az mi a fenének akarna verset is
de most olvastam, hogy egy amerikai írónő olaszul írt költeményeket
az identitás-keresésről
minél inkább beszél nyelveken, annál inkább zavarodik össze
mi mindent csak keresünk:
a pénzt, a szerelmet, önmagunkat,
már az identitásunkat is
hát Istenem, az előttünk levők meg a szocializmust építették
Sagrada Família – sose épült fel rendesen,
mi meg keresünk, ez is valami.
Az viszont nem semmi, hogy hiába akartam levetni magamról a központozás szabályait, a végén csak becsúszott egy-egy pont, pont oda, ahova vessző.
hát nem véletlenül nem lettem költő.
egyetlen történet 